Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Régebbi kacatjaim

 Hurcolok magammal sok mindent. Mindnyájan hurcolunk magunkkal sok mindent. Egy keveset lerakok itt most belőle. Gondolatok, filózgatások, sztorik, számomra emlékezetes történések megélésének betűkbe öntése. Ennyi.

(időm függvényében válogatok és töltöm fel az oldalt) 

Mottó-szerű:

Megvallhatjuk titkunkat egy másik embernek, de lehetetlen, hogy áttöltsük lelkébe saját benső világunkat, ami az elbeszélt tényeket, szavakat, cselekedeteket alakította; így e lényeges ismeret hiányában, még bizalmasaink is egészen másként fogják vallomásunkat értelmezni, mint ahogyan mi megéltük. Nyíltságunk csak annak értékes, aki beéri a puszta tények ismeretével, de aki a legmélyebb értelmünkbe akar behatolni, annak a legigazabb titok is csaknem annyira megtévesztő, mint a hazugság.
 
(Gustave Thibon: Jákob lajtorjája) 

0017.jpg

 
"Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje volna betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött.
 
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált... "
 
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
 
 ...pont a minap beszéltük lányommal. Valami olyasmi jött szóba, hogy ő (fiatalka még) egyre türelmetlenebbül és nehezebben viseli el az embereket. Vár/hat valamit az élettől, amihez természetesen és alapból joga van.
 
Erre mit felelhetnék én?, aki már megéltem sok mindent...a gyerekszülésektől a boldogságon át a boldogtalanságba vezető utat majd annak módosítványát körbe tekerve és áthúzva a tű fokán?
 
A várakozás néha egy külön életet érdemelne. Ám ne az enyémből teljen!
 
Csinálni kéne piciny dobozkákat a különféle élet-időnket hátráltató miafenék beletételének. Egyikben volna teszem fel: várakozás-időszak, másikban a vágyódás-korszak, következőben a reménytelenség hosszas fázisa, majd fedelet csuknánk a boldogtalanságra is.
 
Vajon akkor mi maradna?
 
Egy lecsupaszított, érzelmektől és értelmektől mentes emberi test, akinek nem jelentene semmit az, hogy mozog és beszél...hiszen kigyomlálták belőle a mozgatóerőket - a motivációt, a tapasztalatot, vágyakat, terveket, álmokat, elméleteket. Lám-lám, ezek az általunk sokszor feleslegesnek és szenvedésnek megítélt, elpocsékoltnak tűnő valamikre mégiscsak szükség van. A hajtóerő (életképesség/életrevalóság)) nem mindig a tökéllyel és probléma-mentességgel egyenlő. Tehát: az ötlet dugámba dőlt.
 
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
 
Jól érzem magam esténként "egyedül". Nincs ebben semmi hiba. Annyira eltelít már a napi emberáradat és a sok különféle idomulás-viszonyulás a teendőkhöz, hogy komolyan mondom: szinte felüdülök, ha végre hazaérek és bevonulhatok kis kuckómba. Pihenni, feküdni, tévézni, írni avagy csakúgy-ellenni. Valószínűleg másképp volna, ha nem ez lenne most a melóm. S...ha fiatalabb szemmel-testtel rendelkeznék. Régebben kevésbé szítta ki/le az agyamat hasonló pörgés.
Talán túl sokáig műveltem ezt a tucat-helyre koncentrálást azonos időpontban és most jön ki rajtam a beste hátulütés. Kár ezen filózni. Így van. Eltelik itthon két-három óra, utána katty-katty...pattannak le fejemről az abroncsok szépen sorjában. Szükségem van erre ahhoz, hogy másnap újból neki-mehessek a napnak. 
 
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
 
Végülis, nincs ezen mit sokat magyarázni. Egyszerűen...engem megnyugtat, kikapcsol, agyam rendszerében rendszert parancsol és alanature - jólesik írnom. Van, aki úgy ejtőzik és oly módon pihen, hogy:
- kertet ás
- díszhalakkal bíbelődik
- süteményeket süt
- autót szerel
- ruhákat szab/varr
- csótányokat nevel
- kígyókkal hál
- szőnyeget sző és
sorolhatnám reggelig. Én abban lelem örömömet, hogy megalkotom a soraimat a gondolataimból. Lehet ezt bírálni, elítélni, elemezni, górcső alá tartani, kiforgatni, másnak beállítani. Lehet, ám sok értelme nincsen.
Ugyanis: azt csakis én tudom kristálytisztán, hogy mikor mi valós és mikor mi a fantázia, kitaláció. Tényleg ahhoz hasonlítanám, aki pl. regényeket írogat. Légyen az krimi, szerelmes, bármilyen témájú. Természetes beleszőhet saját élményt, saját érzést, de...ki hinné azt róla, hogy órjási gyilkolási hajlama van, ha éppen bűnügyekkel foglalkozóak a sorai? És egyáltalán nem biztos, hogy a love story-t körmölő most veszettül szerelmes. Így vagyok én az úgynevezett verseimmel. Tagadhatatlan, hogy akadnak konkrét és igazi érzelmek, hangulatok.
Ám lehet, hogy amikor a legszomorúbb vagyok, akkor egy nagyon vidám szöveget gépelek le, ami pont-nem
tükrözi a lelkiállapotomat. S fordítva. Nevetve írok fantáziám-szülte komor/bánatos szöszményeket. Ettől az, amit sugall, még lehet tiszta és megérintő.
 
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
 
Figyelem az embereket. Figyelem, hogy mi foglalkoztatja őket. Érdekel az, hogy mi van a fejükben.
Érdekelnek a mások ügyei...persze csak az, amit megosztanak velem.
Vagy amit elleshetek félszavakból, egy-egy pillantásból, szemlesütésből...avagy nevetésből, erőltetett mosolyból.
Többnyire ilyen voltam régebben is. Néha azonban megcsömörlök.
Néha nagyon elegem van mindabból, ami körülvesz. Legyen az élő avagy élettelen dolog.
Raktározzuk agyunkban (és szívünkben) azt a sok-sok infót/tapasztalatot/érzést/nézést/beszélgetést és hallgatást, ami ér bennünket. Amit fontosnak vélünk, azt nem pakoljuk bensőnkben nagyon messzire.
Amit kevésbé vélünk értékesnek, azt feledésre ítéljük. Viszont előfordul, hogy a feledés nagyon nehéz művelet.
Nehezebb, mint fogorvosra várni.
Nehezebb, mint nap mint nap munkába járni.
Nehezebb, mint átúszni a Balatont.
Nehezebb, mint bármi...amire pillanatnyilag nem érzed magad képesnek.  (íródott: 2011-ben)
 
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>.
 
Félórányi várakozás után bevágta előttem a kasszát a vasúti pénztárnál egy bunkó nő a minap.
Másnapra vettem volna jegyet "messzividékre".
Kiakadtunk néhányan, s felvonultunk a reklamációba. Onnan pediglen viharverten haza, mert túl bonyolult és átláthatatlanul manipulált lett volna az egész replikációnk. Otthon lehiggadtam, s visszamentem a fönti pénztárhoz jegyet venni. Hazaértemkor fiamnak kiöntöttem az összes összegyűlt szennyet, ami a vasúttal és hasonló ereklyékkel kapcsolatos. Szegény...csak fülelt és helyeselt.
Abszolute laikusoknak osztanak ki milliókat végkielégítés gyanánt, ennyi erőből akárki 
kezébe ragadhatná - bizonyos ideig - azt a vezetői pozíciót. Te, ő, én...akárki.
Bármelyikőnknek jóljönne 100 millió...amikor távozik a munkahelyéről azért, mert NEM végezte megfelelően a feladatát. Erre a leginfantilisebb akárki is képes!
Rettenetesen elkényelmesedtünk és a szürkehályog(vagy zöld?) mindinkább szemünkre hágott, amiért hagyjuk ezt a szemét korrupt és alávaló világot egyre inkább eluralkodni. Tőlem elvárják havi pártízezerért a felelősségteljes és odaadó munkát. Tőled szintén követelik. Őtőle dettó. Azoktól, akik -nem számítanak-. 
Mert mi csak ott és akkor vagyunk nélkülözhetetlenül fontosak, amikor napi szinten kell 
-tökéletest- produkálnunk. S megvágnak bennünket éhbérrel. Gyomorfordító ez a képmutató gyalázatos társadalom. Nem fogom én már azt megérni, hogy ez ellen nyomatékosan fellépjen a gürcölő, másokat maximális szinten kiszolgáló, alázatos (éhbérért) dolgozó ember.
Elrontani valamit mindenki tud. Szarrá tenni egy rendszert bárki képes.
Akkor miért az kapja a milliárdokat, aki szétzilálja és tönkreteszi azt, amit csak lehet?
Akik építgetik, azok meg dögöljenek éhen.
 
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>> 
 
Sztorik a múltból -vegyesen 
 
Megállt a falióra.
Elromlott a centrifuga.
Leesett egy újabb szekrényajtó. ( román bútor )
A klotyóban tönkrement a ventillátor motorja.
Ez mind ma történt.
- fiam szerint: gyorsan feküdjünk le aludni, amíg még helyén van az ágy! -
 
>>>>>>>>>>>>>>>>>>
 
Hurrá! Gyereknap volt.
Mondjuk nálunk már kifejezett gyermek alig van, de rá kellett döbbennem, hogy mégis.
Vasárnap fiatalabbik fiam és a huga készülődnek délelőtt, valahova.
Kajakészítés, pakolás ezerrel a hátizsákba, stb.
Nézek, mint a moziban.
- Hová, hová...?
- Hát, anyám!, arra gondoltunk, hogy kimegyünk strandra.
- Jól teszitek, isten áldjon.
- Node....még arra is gondoltunk, hogy gyereknap alkalmából talán meg is finanszírozhatnád.
( Mondja a 20 éves fiad. Nesze neked anyám! )
- Aztán ki itt a gyerek?
- Talán mi, hmmm...?
 
>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
 
Az éjszakából...( vagy inkább hajnalból)
Olyan három óra tájt kiszédelegtem a konyhába és a fürdősz.-ba, szemem félig csukva, neki is mentem drága fiamnak, aki épp akkor és pont ott szelte át a teret.
Mondom:
- Jössz vagy mész?
- Attól függ. Most jöttem, de már megyek is.
Hazajött megfürödni-enni-hasonlók és kanyarodott visszafelé, viszont előtte még nem felejtett el lejmolni tőlem egy ötszázast, mivel én sem szoktam ekkortájt a toppon lenni, hirtelen azt hittem, hogy ötezrest adtam. Nono...hoci ide és csere.
Gyerek nézi: ...jót adtál - ez Kossuth.
- Miféle Kossuth te!...az ötszázason Rákóczi van!
- ...?...nem!...ez Kossuth! ( határozottsága csökkenőben)
-  Még ilyet, és akkor Széchenyi melyiken...?...azaz ötezres,- amin Széchenyi...
melyik van a kezedben?
- Tudomisén, szakállas és olyan, mint a többi.